Rossini és a gyorsétterem

Többen tudjátok, hogy jelenleg a rímkereső.hu-t és az azrhymes.com-ot próbálom rendesen beüzemelni, ezért most programozok és közben járom a világot.

Előző héten Szófiában jártam, ahol egy gyorsétteremben elkezdtem beszélgetni a pultossal, aki nagyon jófej volt. Ott kötöttünk ki, hogy imádja a klasszikus zenét és a kedvence Rossinitől a La pietra del paragon nyitány meg a La gazza ladra.

La gazza ladra

Ahogy hallgattam ezeket a zenéket, feltűnt, hogy a La gazza ladra (1817) és sok más máig híres Rossini darab úgy működik, mint a mostani pop-számok. Egy nagyon fülbemászó dallam köré épül a zene és minden ennek a dallamnak van alárendelve. A többi szólam lényegében egy egyszerű ritmikus közeg, ami némi színt meg padot ad a többi hangszer alá. (A cselló majdnem ugyanazt a két hangot ismétli 5:15-től egy percen keresztül.) Rossini emellett rengetegszer ismétli a központi motívumot, ráadásul a ritmusképletek és a dallamirányok önmagukban is ismétlődnek.

Ami fontos: a La gazza ladra óriási szünetekkel van taglalva. Néha csak egy-egy szóló hangszer játssza a dallamot, kíséret nélkül. A kíséret pedig sokszor csak a hangsúlyos helyeken húz be egy-egy akkordot, és ettől lesz az egész zene könnyed és jól követhető. Emellett Rossini szintén felezéssel, a ritmus sűrítésével és extra hangszerek hozzáadásával épít “build-up”-okat, és persze drámai kontrasztokat kreál forte és piano (azaz hangos és halk) között.

Persze sok más dolgon is elgondolkodtattak a gyorséttermi pultostól kapott Rossini darabok. Például, azon is, hogy a La pietra del paragone nyitányának (1812) stílusa feltűnően hasonlít Mozartra (1756-1791), illetve a nyitány vége Beethovenre (1770-1827). Azaz Rossini is úgy kezdte a pályáját, hogy reprodukálta korábbi és aktuálisan népszerű nagymesterek fogásait. (Mozart sokszor nagy akkordokkal indított, majd egy piano dallammal folytatta. Ráadásul Rossini pár akkordmenete miatt tuti perelt volna Mozart a XX. században :D)

Vájtfülű zene

De milyen zene az, amelyik nem könnyed? Milyen az a klasszikus zene, amit inkább “vájtfülűek” élveznek? Erre talán Poulenc orgonaversenye egy jó példa. Ebben a darabban hosszú szakaszokon egy nagy zenei massza képződik, átlapolódnak a szólamok. Az egész orgonaverseny nagyszerűen komplex – számomra – másoknak pedig igen megerőltető hallgatni. Nem csoda, hogy Poulenc-et sokkal kevesebben ismerik, mint Rossinit.

Érdemes ezt párhuzamba állítani azzal, hogy manapság milyen komplexitású zenével mekkora közönséget lehet elérni. Most is minél komplexebb a zene, annál nehezebben érthető és annál korlátozottabb a potenciális hallgatóság.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne “vájtfülűségből” megélni, lásd Snarky Puppy vagy a zseniális Jacob Collier. Viszont Collier-nél is meglehet figyelni ugyanazokat a nagy szüneteket és szóló dallamokat, amit Rossininél. Ettől van az, hogy egy akkordjaiban ultrakomplex Collier darab mégis olyan tiszta és rendezett érzetet tud kelteni, mint Rossini.

Tetszett a cikk? Lájkold vagy oszd meg Facebookon: